Nézzük meg egyszer közelebbről mindazokat az embereket, akik manapság egészen különleges buzgalommal szellemi segítőt keresnek, akik benső emelkedettséggel várnak rá. Véleményük szerint ők maguk szellemileg már alaposan felkészültek arra, hogy őt felismerjék és igéjét meghallják!

Amit a nyugodt szemlélődés közben látunk, az a nagy megosztottság. Krisztus küldetése például oly sok emberre hatott különös módon. Téves képet alkottak róla. Ennek oka, mint ahogyan az általában lenni szokott, a helytelen önértékelés, az elbizakodottság volt.

A korábbi mély tisztelet, az Istenük és közöttük
lévő magától értetődő szakadék megőrzése, és a Tőle való élesebb elhatárolódás helyébe az egyik oldalon nyüszítő koldulás lépett, amely mindig csak kapni akar, ő maga azonban közben semmi áron sem hajlandó valamit is tenni. Azt, hogy „imádkozz”, ugyan befogadták, ám hogy emellett még az is ott áll: „és dolgozz”, „dolgozz önmagadon”, arról nem akarnak tudni.

A másik oldalon viszont az ember annyira önállónak, annyira függetlennek hiszi magát, hogy úgy véli, ő maga bármit meg tud tenni, sőt némi fáradtsággal akár istenivé is válik.

Sok olyan ember is van, aki csak követel és elvárja, hogy Isten utána szaladgáljon. Mivel azzal, hogy Fiát egyszer már elküldte, bizonyítékot szolgáltatott arra, mennyire fontos számára, hogy az emberiség hozzá közeledjen, sőt, hogy valószínűleg még szüksége is van az emberekre!

Bárhová tekint az ember, mindenben csak elbizakodottságot talál, nem alázatot. Hiányzik a helyes önértékelés. –

Mindenekelőtt az szükséges, hogy az ember leereszkedjen megjátszott magasságából, hogy valóban ember tudjon lenni, hogy mint ilyen meg tudja kezdeni felemelkedését.

Ma szellemileg felfuvalkodottan ül egy fán a hegy lábánál, ahelyett hogy mindkét lábával szilárdan és biztosan a földön állna. Ezért soha nem is fogja tudni megmászni a hegyet, hacsak előbb le nem mászik a fáról, vagy le nem zuhan onnan.

Eközben azonban valószínűleg mindazok, akik fája alatt nyugodtan és okosan a földön járták útjukat, és akikre ő gőgösen tekintett le, valószínűleg felértek a csúcsra.

Az események azonban a segítségére lesznek; a fa ugyanis egészen rövid időn belül ki fog dőlni. S ha az ingó magasságból durván a földre zuhan, akkor talán még egyszer jobb belátásra tér majd az ember. Ekkor azonban el is érkezett számára ennek a legfőbb ideje, egyetlen elvesztegethető órája sem marad.

Most sokan úgy gondolják, hogy a dolgok olyan hanyagsággal folyhatnak tovább, miként az évezredeken át történt. Elterpeszkedve, kényelmesen ülnek karosszékeikben, és várják az erős segítőt.

De milyennek is képzelik ezt a segítőt! Az már tényleg szánalmas.

Mindenekelőtt elvárják, vagy fogalmazzunk csak egészen pontosan, megkövetelik tőle, hogy ő egyengesse minden egyes ember útját fel a Fényhez! Ő igyekezzen minden vallás követője számára hidakat verni az Igazsághoz vezető úthoz! Ő tegye ezt oly könnyűvé és érthetővé, hogy azt minden ember fáradtság nélkül meg tudja érteni. Szavait oly módon kell megválogatnia, hogy azok helyessége minden rendű és rangú embert minden további nélkül meggyőzzön.

Mihelyt magának az embernek is igyekeznie és gondolkodnia kell, már nem is igazi a segítő. Ha ugyanis arra hivatott, hogy igéje által vezetve megmutassa a helyes utat, akkor természetesen törődjön is az emberekkel. Az ő dolga, hogy meggyőzze, felébressze az embereket! Hiszen Krisztus az életét is feláldozta.

Akik ma így gondolkodnak, és sokan tartoznak közéjük, azoknak még csak igyekezniük sem kell, mert a balga szüzekhez hasonlítanak, a „túl késő” felé tartanak!

A segítő biztosan nem ébreszti fel őket, hanem egészen nyugodtan hagyni fogja, hogy tovább aludjanak, amíg a kapu be nem zárul, és nem nyerhetnek bebocsátást a Fénybe, mert nem tudják magukat a kellő időben kiszabadítani az anyagi világból, amihez a segítő igéje megmutatta nekik az utat.

Az ember ugyanis nem olyan értékes, mint amilyennek képzeli magát. Istennek nincsen rá szüksége, de neki Istenére igen!

Mivel az emberiség úgynevezett haladásában ma már nem tudja, hogy tulajdonképpen mit is akar, végre meg kell tapasztalnia, hogy mit kell tennie!

Az ilyen emberek keresve és fölényeskedően kritizálva el fognak menni e segítő mellett, mint ahogyan már annak idején is oly sokan elmentek amellett, akinek eljövetelére a kinyilatkoztatások által már minden elő volt készítve.

Hogyan is képzelhet az ember ilyennek egy szellemi segítőt!

Egy jottányit sem fog semmilyen kérdésben az emberiségnek engedni, és mindenütt, ahol azt várják el, hogy adjon, követelni fog!

Az az ember azonban, aki képes komolyan gondolkodni, rögtön fel fogja ismerni, hogy éppen a figyelmes gondolkodás szigorú, kíméletlen megkövetelésében rejlik a legjobb, amire a szellemi restségébe már olyan súlyosan belegabalyodott emberiségnek a megmeneküléshez szüksége van! Éppen azzal, hogy egy segítő szavainak megértése érdekében eleve szellemi mozgékonyságot, komoly akaratot és saját igyekezetet követel, már kezdetben játszva elválasztja a pelyvát a búzaszemektől. Ebben egy önműködő hatás rejlik, akár az isteni törvényekben. Az emberek ebben az esetben is pontosan azt kapják, amit valóban akarnak. –

Van azonban még egy embertípus, aki kiváltképp ébernek tartja magát!

Ezek az emberek a segítőről természetesen teljesen más képet alkottak, mint ahogyan az egyes írásokban olvasható. Ám ez sem kevésbé groteszk; személyében ugyanis egy… szellemi akrobatát várnak!

Hiszen már amúgy is ezrek vélik úgy, hogy a tisztánlátás, a tisztánhallás, a tisztánérzés stb. nagy előrelépés lenne, a valóságban pedig nem az. Az ilyen jellegű elsajátított, kifejlesztett vagy akár tehetségként kapott képességek sohasem képesek e földi szféra fölé emelkedni, tehát csupán alacsony határokon belül mozognak, amelyek sohasem tarthatnak igényt a magasságra, s ezért meglehetősen értéktelenek.

Talán azzal akarja valaki az emberiséget a felemelkedéshez hozzásegíteni, hogy megmutatja neki a vele egy szinten lévő finomanyagú dolgokat, vagy ezek látására, hallására tanítja?

Ennek a szellem tényleges felemelkedéséhez semmi köze. Éppoly kevés értelme van a földi események számára! Szellemi bűvészmutatványocskák, semmi több, érdekesek az egyénnek, de az egész emberiség számára teljesen értéktelenek!

Hogy mindezek az emberek önmagukkal azonos jellegű segítőt is kívánnak, aki e dolgokat végül is jobban tudja náluk, voltaképpen egészen könnyen érthető. –

Sokan vannak azonban azok is, akik még tovább, egészen a nevetségességig elmennek. S akik ezt ennek ellenére véresen komolyan veszik.

Az ilyen embereknek a segítői küldetés bizonyításában például az is alapvető feltételnek számít, hogy egy segítő… nem fázhat meg! Aki meg tud fázni, az már le is vizsgázott; az ilyen ugyanis véleményük szerint nem felel meg eszményi segítőnek. Egy erős segítőnek az ilyen apróságokon minden körülmények között és elsősorban szellemével teljesen felül kell emelkednie.

Mindez talán egy kicsit erőltetettnek és nevetségesnek hangzik, de csak tényekből merített, és gyenge ismétlését jelenti az egykor elhangzott felszólításnak: „Ha Isten Fia vagy, akkor segíts magadon, és szállj le a keresztről.” – Manapság az ember már akkor ezt kiáltja, mielőtt egy ilyen segítő egyáltalán megjelenne!

Szegény, tudatlan emberek! Aki olyan egyoldalúan neveli testét, hogy az a szellem erejének hatására időnként érzéketlenné válik, az semmiképpen sem kimagaslóan nagy ember. Akik az ilyen embert csodálják, azok az elmúlt évszázadok gyermekeihez hasonlítanak, akik tátott szájjal és csillogó szemekkel nézték az átvonuló tréfacsinálók nyakatekert mutatványait, miközben égő vágy ébredt bennük, hogy ők is képesek legyenek ilyesmire.

És ahogyan akkoriban a gyermekek e teljesen földi téren, úgy a jelenkorban szellemi téren sem tart előbbre nagyon sok úgynevezett szellem- vagy Istenkereső!

De gondoljuk ezt egyszer mégis tovább: A régi idők vándorai, akikről az imént beszéltem, egyre fejlettebbekké váltak, és cirkuszokban, varietékben akrobaták lettek. Képességbeli tudásuk iszonyatosan megnőtt, s még manapság is elkényeztetett emberek ezrei nézik nap mint nap ezeket az előadásokat állandóan megújuló csodálattal és gyakran belső borzongással.

De mi hasznuk belőle? Mit visznek magukkal az így eltöltött órák után? Annak ellenére, hogy jó néhány akrobata mutatványai közben még az életét is kockáztatja. Abszolút semmit; mert mindezen dolgoknak még a legtökéletesebb kivitelezés mellett is mindig csupán a varieték és cirkuszok keretén belül kell maradniuk. Mindig csak a szórakozást fogják szolgálni, de sohasem fognak az emberiség javára válni.

Manapság azonban az ember ilyen akrobatikát igyekszik szellemi téren mérceként felállítani a nagy segítőnek!

Hagyjátok meg az ilyen embereknek szellemi bohócaikat! Nagyon hamar megtapasztalják majd, hová vezetnek az efféle dolgok! Tulajdonképpen nem is tudják, hogy ezzel valójában mire törekszenek. Csak az a nagy ember, vélekednek, akinek szelleme
úgy uralkodik teste fölött, hogy azon már a betegség sem fog többé!

Minden ilyen jellegű önfejlesztés egyoldalú, az egyoldalúság pedig csak egészségtelen, beteg dolgokat eredményez! Ezektől a dolgoktól nem a szellem erősödik meg, hanem csupán a test gyengül le! Felborul a test és a szellem közötti egészséges harmóniához szükséges egyensúly, és az lesz a vége, hogy egy ilyen szellem végül sokkal korábban leoldódik a meggyötört testről, amely többé már nem tudja számára biztosítani az erőteljes, egészséges rezonanciát a földi átéléshez. Ez azonban hiányzik majd a szellemnek, és éretlenül érkezik a túlvilágra. Földi létét még egyszer végig kell élnie.

Szellemi bűvészmutatványocskák ezek, semmi több, amelyek a földi test kárára vannak, melynek a valóságban segítenie kell a szellemet. A test a szellem fejlődésének egy korszakához tartozik. Ha azonban legyengítik és elnyomják, akkor a szellemnek sem használhat sokat; kisugárzásai ugyanis túl gyengék ahhoz, hogy azt a teljes erőt eredményezzék a szellem számára az anyagiságban, amire annak szüksége van.

Ha egy ember el akar nyomni egy betegséget, akkor szellemileg az eksztázis nyomását kell a testre kifejtenie, hasonlóan, mint ahogyan kicsiben a fogorvostól való félelem is képes elnyomni a fájdalmakat.

Ilyen felfokozott izgalmi állapotokat egyszer ugyan kibír a test, talán többször is, azonban tartósan nem képes elviselni anélkül, hogy komoly károkat ne szenvedne.

S ha egy segítő ezt teszi vagy tanácsolja, akkor nem méltó arra, hogy segítő legyen; ezzel ugyanis vétkezik a Teremtésben lévő természetes törvények ellen. A földi embernek úgy kell óvnia testét, mint egy reá bízott javat, s igyekeznie kell szelleme és teste között megteremteni az egészséges harmóniát. Ha az ember az egyoldalú elnyomás által megzavarja ezt a harmóniát, akkor az nem előrelépés, nem felemelkedés, hanem jelentős akadálya annak, hogy teljesítse feladatát a Földön, mint ahogyan egyáltalán az anyagiságban. A szellem erejének teljessége elvész ezalatt, amellyel hatást fejthetne ki az anyagiságban, mert ehhez mindenképpen nem egy leigázott, hanem a szellemmel harmonizáló földi test erejére van szüksége!

Az, akit ilyen dolgok alapján mesternek neveznek, az kevesebb, mint tanítvány, aki egyáltalán nem ismeri az emberi szellem feladatait és annak fejlődési szükségleteit! Sőt, a szellem kártevője.

Nagyon hamar fájdalmasan rá fognak ébredni balgaságukra.

Minden egyes hamis segítőnek azonban keserű tapasztalatot kell majd szereznie! Felemelkedése a túlvilágon csak azután kezdődhet meg, miután az utolsó is felismerésre jutott mindazon emberek közül, akiket szellemi játszadozásaival feltartóztatott, vagy akár tévútra vezetett. Mindaddig, amíg könyvei, írásai itt a Földön továbbra is hatást gyakorolnak, odaát fel lesz tartóztatva, még akkor is, ha ott eközben jobb belátásra tért.

Aki okkult oktatást javasol, az köveket ad az embereknek kenyér helyett, s ezzel bebizonyítja, hogy halvány sejtelme sincs a túlvilágon lejátszódó valódi történésről, még kevésbé az egész világegyetem mechanizmusáról!