Ébredjetek, ti emberek, ólomsúlyú álmotokból! Ismerjétek fel a méltatlan terhet, amelyet hordoztok, amely kimondhatatlanul nagy nyomással nehezedik emberek millióira. Vessétek le! Érdemes hordozni? Egyetlenegy másodpercig sem!
Mit rejt? Üres pelyvát, amely az Igazság fuvallatától ijedten szerterebben. Időtöket és erőtöket a semmire pazaroltátok el. Ezért tépjétek szét a láncokat, melyek alacsonyan tartanak benneteket, tegyétek végre szabaddá magatokat!
Az az ember, aki bensőleg továbbra is kötődik, mindörökre rabszolga marad, mégha király lenne is.
Mindennel kötitek magatokat, amit tanulással igyekeztek elsajátítani. Fontoljátok meg: Azzal, hogy megtanuljátok a dolgokat, idegen formákba erőszakoljátok magatokat, amiket mások gondoltak ki, készségesen csatlakoztok egy idegen meggyőződéshez, s csupán azt teszitek magatokévá, amit mások önmagukban, saját maguk számára megtapasztaltak.
Fontoljátok meg: Nem mindenkinek használ ugyanaz! Ami az egyiknek hasznára van, az a másiknak kárára lehet. A tökéletessé váláshoz minden egyes embernek a saját útját kell járnia. E célt szolgáló eszközei a képességeiben vannak, amiket magában hordoz. Hozzájuk kell igazodnia, rájuk kell építenie! Ha nem ezt teszi, akkor idegen marad önmaga számára, mindig a tanultak mellett fog állni, ami sohasem kelhet életre benne. Így kizárt, hogy bármi haszna legyen belőle. Vegetál, képtelen előrehaladni.
Figyeljetek, ti, akik komolyan törekedtek a Fény és az Igazság felé:
A Fényhez vezető utat minden egyes embernek önmagában kell megtapasztalnia, magának kell felfedeznie, ha biztosan akar járni rajta. Az ember csupán azt érti meg teljes egészében, amit önmagában átél, amit minden változásában átérez!
A fájdalom és az öröm állandóan kopogtat, hogy felrázzon, szellemi ébredésre ösztönözzön. Az ember ilyenkor másodpercekre nagyon gyakran megszabadul a mindennapi élet valamennyi semmiségétől, és mind boldogságában, mind fájdalmában mintegy sejtésként kapcsolatot érez a Szellemmel, amely átáramlik mindenen, ami él.
Hiszen élet minden, semmi sem halott! Boldog, aki megragadja s megőrzi a kapcsolat ilyen pillanatait, segítségükkel felfelé lendíti magát. Közben nem szabad merev formákhoz ragaszkodnia, hanem mindenkinek önmagát kell fejlesztenie, saját bensőjéből kiindulva.
Ne törődjetek a gúnyolódókkal, akik még idegenkednek a szellemi élettől. Mint a részegek vagy mint a betegek, úgy állnak a Teremtés hatalmas műve előtt, amely oly sokat kínál nekünk. Olyanok akár a vakok, akik tapogatózva járják végig földi létüket, és nem látják mindazt a gyönyörűséget, ami körülveszi őket!
Össze vannak zavarodva, alszanak; hiszen például hogyan állíthatja még azt egy ember, hogy csupán az létezik, amit lát? Hogy ott, ahol szeme semmit sem képes látni, nincs élet? Hogy teste halálával ő maga is megszűnik létezni, csupán azért, mert vakságában az ellenkezőjéről saját szemével ezidáig nem tudott meggyőződni? Nem tudja már most sok mindenből, mily szűken behatárolt a szem képessége? Még nem tudja, hogy agya térhez és időhöz kötött képességével függ össze? Hogy emiatt szemével nem képes felismerni mindazt, ami tér és idő fölé emelkedik? E gúnyolódók egyikének sem világos ez a logikus észérv? Pedig a szellemi élet, nevezzük akár túlvilágnak, csakis olyan valami, ami teljesen a földi tér- és időbeosztás felett áll, ami tehát egy ugyanolyan
jellegű utat igényel, hogy megismerhető legyen.
Hiszen szemünk még azt sem látja, ami térbe és időbe besorolható. Gondoljunk a vízcseppre, melynek feltétlen tisztaságáról tanúskodik minden szem, és amely, mikroszkóp alatt vizsgálva, milliónyi élőlényt rejt, melyek ott könyörtelenül harcolnak egymás ellen és irtják egymást. Nincsenek olykor bacilusok a vízben vagy a levegőben, melyek ereje képes tönkretenni az emberi testet, s amelyek a szem számára mégis felismerhetetlenek? A hatékony műszerek segítségével azonban láthatóvá válnak.
Ezek után ki meri még azt állítani, hogy semmi újat, semmilyen eddig még ismeretlen dolgot nem láttok majd, ha e műszerek hatékonyságát tovább fokozzátok? Fokozzátok akár ezerszeresére, milliószorosára, a látvány mégsem ér véget, hanem mindig új világok tárulnak majd fel előttetek, melyeket azelőtt nem láthattatok, nem is érzékelhettetek, jóllehet már korábban is léteztek.
A logikus gondolkodás is ugyanazokat a következtetéseket vonja le mindenben, mint amelyeket a tudományok eddig össze tudtak gyűjteni. Állandó továbbfejlődésre van kilátás, azonban sohasem egy meghatározott végre.
Mi tehát a túlvilág? Sok emberben kelt zavart ez a szó. A túlvilág egyszerűen mindaz, amit földi segédeszközökkel nem lehet felismerni. Földi segédeszköz azonban a szem, az agy és a test minden más része, ahogyan a műszerek is, melyek e részeknek segítenek, hogy működésüket még hatékonyabban és pontosabban tudják kifejteni, s azt még messzebbre tudják kiterjeszteni.
Azt is mondhatnánk tehát: a túlvilág az, ami testi szemünk érzékelő-képességén túl van. Evilág és túlvilág között azonban nincs válaszfal! Szakadék sincs! Minden egyetlen egységet alkot, ahogyan az egész Teremtés. Egyazon erő áramlik át ezen a világon és a túlvilágon is, minden ebből az egyetlen életfolyamból él, általa működik, és kapcsolódik össze ezáltal teljesen elválaszthatatlanul. Így lesz érthető a következő:
Ha az egésznek valamely része betegségben szenved, hatásának érzékelhetővé kell válnia annak más részében is, mint ahogyan a test esetén. E másik rész beteg anyagai ezután az azonos jellegűek vonzása által átáramlanak a megbetegedett részbe, még jobban fokozva ezáltal a betegséget. Ha azonban az ilyen betegség gyógyíthatatlanná válik, akkor az a szükségszerű kényszerhelyzet adódik, hogy a beteg részt erőszakkal el kell távolítani, hogy az egésznek ne kelljen tartósan szenvednie.
Ezért változtassatok hozzáállásotokon. Nincs evilág és túlvilág, csupán egyetlen egységes lét van! A szétválasztás fogalmát csupán az ember találta ki, mert nem képes mindent látni, és a számára látható környezet középpontjának és csúcspontjának képzeli magát. Pedig működési köre nagyobb. A szétválasztás tévedésével azonban csak korlátozza önmagát, erőszakkal, megakadályozza előrelépését, s teret enged a zabolátlan fantáziának, amely iszonyatos képeket szül.
Meglepő-e ezek után, ha emiatt sokan csupán hitetlenkedve mosolyognak, mások pedig csak beteges imádatra képesek, ami szolgaivá válik, vagy fanatizmussá fajul? Ki csodálkozhat még azon a riadt ijedtségen, sőt félelmen és rémületen, ami sokakban növekszik?
Félre mindegyikkel! Minek e gyötrelem? Döntsétek le ezt a korlátot, melyet az emberek tévedése próbált felállítani, amely azonban sohasem létezett! Az eddigi helytelen beállítottság helytelen alapot is ad nektek, amelyre hiába igyekeztek vég nélkül az igaz hitet, tehát a benső meggyőződést felépíteni. Közben kérdésekbe, akadályokba ütköztök, melyeknek ingataggá kell tenniük benneteket, kétkedővé, vagy arra kényszerítenek, hogy magát az egész építményt újra leromboljátok, hogy azután talán elcsüggedve vagy dühösen mindent feladjatok.
Mindennek csakis ti látjátok kárát, mert ez számotokra nem előrelépés, hanem egyhelyben topogás vagy visszafelé haladás. Az út, amit pedig egyszer végig kell járnotok, ezáltal meghosszabbodik.
Ha végre úgy fogjátok fel a Teremtést, mint egységes egészet, mint amilyen a valóságban, s többé nem emeltek válaszfalat evilág és túlvilág közé, akkor rátaláltatok az egyenes útra, a voltaképpeni cél közelebb kerül, a felemelkedés pedig örömöt okoz és a megelégedettség érzését adja nektek. Ekkor majd sokkal jobban tudjátok érezni és megérteni a kölcsönhatásokat is, melyek az egészen, az egységen az élet melegével lüktetnek át, mert minden működést az egy erő mozgat és tart fenn. Az Igazság fénye köszönt így rátok!
Hamarosan felismeritek majd, hogy sokaknál csupán a kényelem és a restség a gúnyolódás oka, csak mert fáradtságos lenne az eddig megtanultakat és kigondoltakat érvényteleníteni, s helyettük valami újat felépíteni. Mások esetében megváltoztatja megszokott életvitelüket, s ezért lesz számukra kényelmetlen.
Hagyjátok az ilyeneket, ne vitatkozzatok, de nyújtsátok tudásotokat segítőkészen azoknak, akik nincsenek megelégedve a múlandó gyönyörökkel, akik a földi létben többet keresnek annál, mint hogy az állatokhoz hasonlóan csupán a hasukat tömjék. Nekik adjátok a tudást, amelyet kaptok, ne ássátok majd el a talentumot; ugyanis, ha adtok, a kölcsönhatás által a ti tudásotok is gazdagabb, erősebb lesz.
Örök törvény a világegyetemben: csak az adás révén lehet kapni, ha maradandó értékekről van szó! Ez a Teremtés egészének mélyéig hatol, Teremtője Szent Hagyatékaként hatja át. Önzetlenül adni, segíteni, ahol erre szükség van, és megértéssel lenni a felebarát fájdalmai, miként annak gyengeségei iránt is, azt jelenti: kapni, mert ez az egyszerű, igaz út a Legmagasztosabbhoz!
S ha ezt komolyan akarjátok, az rögtön segítséget, erőt hoz nektek! Egyetlenegy, őszintén és mélyen átérzett óhaj a jóra, s ez máris lángpallosként hasítja szét a számotokra most még láthatatlan oldalról a falat, melyet a ti saját gondolataitok emeltek eddig akadályként; hiszen valójában egyek vagytok az általatok rettegett, letagadott vagy áhított túlvilággal, szorosan és eloldhatatlanul össze vagytok vele kötve.
Próbáljátok meg; hiszen gondolataitok küldöttek, melyeket ti indítotok útnak, s amelyek súlyosan megrakodva azzal térnek vissza, amit gondoltatok, legyen az jó vagy rossz. Ez történik! Gondoljatok arra, hogy gondolataitok olyan dolgok, melyek szellemileg formát öltenek, gyakran képződményekké válnak, melyek túlélik testetek földi életét, s akkor majd sok minden világossá válik számotokra.
Ebből következik az is, hogy teljesen helyesen mondják: „mert tetteik követik őket!” A gondolati teremtmények tettek, melyek egykor majd várnak rátok! Melyek fényes vagy sötét gyűrűket alkotnak körétek, amiket át kell vándorolnotok, hogy a szellemi világba jussatok. Itt semmilyen védelem, semmilyen beavatkozás nem segíthet, mert az önrendelkezés a ti kezetekben van. Ezért az első lépést mindehhez nektek kell megtennetek. Nem nehéz, csupán az akarásban rejlik, amely gondolatok által nyilvánul meg. Így magatokban hordozzátok úgy a mennyet, mint a poklot.
Ti dönthettek, azonban gondolataitok, akarásotok következményeinek ezután feltétel nélkül alá vagytok rendelve! A következményeket ti magatok teremtitek meg, ezért így szólok hozzátok:
„Tartsátok tisztán gondolataitok tűzhelyét, így békét teremtetek és boldogok lesztek!”
Ne feledjétek, hogy minden egyes általatok létrehozott és kiküldött gondolat útja során magához vonz minden azonos jellegű gondolatot, vagy hozzátapad más gondolatokhoz, ezáltal erősebbé, egyre erősebbé válik, s végül rá is talál egy célra, egy agyra, amely talán mindössze másodpercekre egyszer megfeledkezik önmagáról, és ezáltal teret enged ilyen szabadon lebegő gondolati formáknak, hogy azok behatolhassanak és kifejthessék hatásukat.
Gondoljatok csak arra, micsoda felelősség hárul majd rátok, ha a gondolat egyszer tetté válik, bárki révén, akire hatni tudott! Ezt a felelősséget már az megteremti, hogy minden egyes gondolat állandóan kapcsolatot tart fenn veletek, éppen úgy, mintha egy eltéphetetlen fonal tartaná, hogy azután visszatérjen az útja során szerzett erővel, hogy újra nyomasszon vagy boldogítson benneteket, mindenkor a gondolat azon jellege szerint, amit ti magatok hoztatok létre.
Így álltok a gondolatok világában, s mindenkori gondolkodásmódotokkal teret is engedtek a hozzá hasonló gondolati formáknak. Ezért ne pazaroljátok a gondolkodás erejét, hanem gyűjtsétek a védekezésre és a pontos gondolkodásra, amely lándzsaként indul útjára, s mindenre kihatással van. Alkossátok hát meg gondolataitokból a Szent Lándzsát, amely harcba száll a jóért, begyógyítja a sebeket és támogatja az egész Teremtést!
A cselekvésben és az előrehaladáshoz ezért ehhez igazítsátok gondolkodásotokat! Hogy ezt meg tudjátok tenni, több oszlopot
meg kell ingatnotok, amely hagyományos nézeteket hordoz. Ez gyakran egy fogalom, amely, tévesen értelmezve, nem engedi megtalálni az igaz utat. Az embernek vissza kell térnie ahhoz a ponthoz, ahonnét kiindult. Egy fénysugár lerombolja az egész építményt, amit az ember évtizedeken át fáradtságosan felépített, s azután hosszabb-rövidebb kábultság után ismét munkához lát! Munkához kell látnia, mert a világmindenségben nincs tétlenség. Vegyük például az idő fogalmát:
Az idő múlik! Az idők változnak! Ezt lehet mindenfelé az emberektől hallani, s közben akaratlanul is felbukkan egy kép a szellemben: Látjuk, ahogyan a változó idők elvonulnak előttünk!
Ez a kép megszokottá válik, s így sokak esetében szilárd alapot is alkot, melyre tovább építenek, és egész kutatásukat, töprengésüket szerinte igazítják. Nem sokáig tart azonban, míg azután akadályokba ütköznek, melyek ellentmondásban állnak egymással. A legjobb akarattal sem akar többé semmi sem összeállni. Eltévednek és hézagokat hagynak, melyeket minden töprengés ellenére sem lehet többé kitölteni.
Oly sok ember gondolja ezután úgy, hogy ilyen helyeken a hitet kell pótlékként bevetni, ha a logikus gondolkodás nem lel támaszra. Ez azonban helytelen! Az embernek nem kell olyan dolgokban hinnie, amiket nem képes megérteni! Igyekeznie kell megérteni őket; különben tágra nyitja a kaput a tévedések előtt, és a tévedésekkel az Igazságot is folyton megfosztják értékétől.
Hinni valamiben anélkül, hogy az ember megértené, csupán restség, gondolkodásbeli lustaság! Ez nem felfelé vezeti a szellemet, hanem csak lenyomja. Ezért fel a tekintettel, vizsgálódnunk, kutatnunk kell. Az erre való késztetés nem hiába él bennünk.
Az idő! Valóban múlik? Miért ütközik az ember már az alapelvnél akadályokba, ha ezt tovább akarja gondolni? Egész egyszerűen azért, mert téves az alapgondolat; az idő ugyanis egy helyben áll! Mi azonban sietünk felé! Belerohanunk az időbe, amely örök, s az Igazságot keressük benne.
Az idő mozdulatlanul áll. Ugyanaz marad; ma is, tegnap is és ezer év múlva is ugyanaz lesz! Csupán a formák változnak. Belemerülünk az időbe, hogy merítsünk feljegyzései öléből, hogy az idő gyűjteményeiből gyarapítsuk tudásunkat! Hiszen számára semmi sem veszett el, mindent megőrzött. Nem változott meg, mert örök.
Te is, ó ember, mindig csak ugyanaz vagy, akár ifjúnak, akár aggastyánnak látszol! Az maradsz, aki vagy! Nem érezted ezt már te magad is? Nem veszel észre világos különbséget külsőd és „éned” között? Tested, mely változásoknak van alávetve, és közötted, szellemed között, amely örök?
Az Igazságot keresitek! Mi az Igazság? Amit ma még Igazságnak tartotok, azt holnap már tévedésnek fogjátok elismerni, hogy azután a tévedésekben később újra felfedezzétek az Igazság magvait! Hiszen a megnyilvánulások is változtatják formájukat. Így folytatódik ez tovább számotokra szüntelen keresésben, ám a változásban értek meg!
Az Igazság azonban mindig ugyanaz marad, nem változik; mert örök! S mivel örök, ezért földi érzékszervekkel, amelyek csak formaváltozást ismernek, sohasem lehet tisztán és igazán felfogni!
Ezért váljatok szellemivé! Szabaddá minden földi gondolattól, s tiétek lesz az Igazság, az Igazságban lesztek, hogy tiszta fényétől állandóan körülragyogva benne fürödjetek; mert teljesen körülvesz benneteket. Benne fogtok úszni, mihelyt szellemivé váltok.
Ekkor nem kell majd többé fáradtságosan tudományokat tanulnotok, nem kell tévedésektől félnetek, hanem minden kérdésetekre megtaláltátok már a választ magában az Igazságban, sőt, többé már kérdésetek sincs, mert anélkül, hogy gondolkodnátok, mindent tudtok, mindent átfogtok, mert szellemetek a tiszta Fényben, az Igazságban él!
Ezért váljatok szellemileg szabaddá! Tépjetek szét minden köteléket, melyek alacsonyan tartanak benneteket! Ha közben akadályok jönnek, fogadjátok őket boldogan örvendezve; mert az utat jelentik számotokra a szabadsághoz és az erőhöz! Tekintsétek őket ajándéknak, amiből hasznotok származik, s majd játszva legyőzitek őket.
Vagy azért kerülnek az utatokba, hogy tanuljatok belőlük és fejlődjetek, s ezáltal gyarapítsátok a felemelkedéshez szükséges eszköztáratokat, vagy valamilyen vétek visszahatásai, amit ekképpen tudtok feloldani, s amelytől így tudtok megszabadulni. Mindkét esetben előre visznek benneteket. Előre hát, frissen, a ti javatokat szolgálják!
Balgaság sorscsapásokról vagy megpróbáltatásokról beszélni. Előrelépés minden küzdelem és minden fájdalom. Az embereknek ezáltal kínálkozik lehetőségük arra, hogy eltöröljék korábbi tévedéseik árnyékát; hiszen egyetlen fillért sem lehet az egyénnek elengedni, mert az örök törvények körforgása a világmindenségben ebben is megváltoztathatatlan, bennük nyilvánul meg az Atya teremtő akarata, amely így bocsát meg nekünk, és töröl el minden sötét dolgot.
Az ettől való legkisebb eltérésnek romba kellene döntenie a világot, oly világosan van minden elrendezve, s oly bölcsen.
De nem kell-e elcsüggednie, nem borzad-e majd el a vétkek feloldozásától az, akinek korábbról nagyon sok kiegyenlítenivalója van?
Reményteljesen és boldogan kezdhet hozzá, nem kell aggódnia, mihelyt őszintén akar! A kiegyenlítést ugyanis el lehet végezni a jó akarás erejének az ellenáramlata által, mely a szellemi világban más gondolati formákhoz hasonlóan élővé és erős fegyverré válik, amely képes arra, hogy a Sötétség minden terhét, minden súlyt levegyen az emberről, és az „én”-t a Fény felé vezesse!
Az akarás ereje! Egy oly sokak által nem is sejtett hatalom, amely magához vonzza a vele azonos erőket, akár egy erejét soha nem vesztő mágnes, hogy velük lavinaszerűen megnövekedjék, majd a szellemileg hozzá hasonló erőkkel egyesülve visszafelé hat, ismét eléri a kiindulópontot, tehát rátalál az eredetére, vagy jobban mondva a létrehozójára, s azt felemeli a magasba a Fényhez, vagy még mélyebbre nyomja a sárba és a szennybe! Mindenkor aszerint, ahogyan azt egykor a létrehozó maga akarta.
Aki ismeri ezt az állandó, biztosan bekövetkező kölcsönhatást, amely az egész Teremtésben megtalálható, amely megingathatatlan bizonyossággal lép működésbe és bontakozik ki, az alkalmazni tudja, annak szeretnie és félnie kell azt! Az ilyen ember számára fokozatosan életre kel a körülötte lévő láthatatlan világ; ugyanis olyan egyértelműen érzi annak hatásait, hogy minden kételye szertefoszlik.
Éreznie kell az erős hullámok szüntelen tevékenységét, melyek a hatalmas mindenségből hatnak rá, mihelyt egy kicsit is odafigyel rájuk, s végül megérzi, hogy erős áramlatok gyújtópontját alkotja, mint egy lencse, amely felfogja a napsugarakat, egyetlen pontba gyűjti őket, s ott olyan erőt hoz létre, amely lángot gyújt, ami perzselve és pusztítva, de gyógyulást hozón és éltetőn, áldást hozva is áramolhat, s ami arra is képes, hogy lángoló tüzet lobbantson!
S ilyen lencsék vagytok ti is, képesek arra, hogy akarásotok által ezeket a benneteket érő láthatatlan erőáramlatokat egyetlen erővé összegyűjtve jó vagy rossz célok érdekében küldjétek ki, hogy az emberiségre áldást vagy pusztulást hozzatok. Lángoló tüzet gyújthattok a lelkekben, és meg is kell gyújtanotok a jó, a nemes, a tökéletesedés iránti lelkesedés tüzét!
Ehhez csupán az akarás erejére van szükség, amely az embert bizonyos értelemben a Teremtés urává teszi, saját sorsának kovácsává. Saját akarása okozza megsemmisülését vagy megváltását! Ez teremti meg számára kérlelhetetlen bizonyossággal a jutalmat vagy magukat a büntetéseket.
Ám ne féljetek, hogy ez a tudás elűz benneteket a Teremtőtől, eddigi hiteteket meggyengíti. Ellenkezőleg! Ezeknek az örök törvényeknek az ismerete, melyeket alkalmazni tudtok, a Teremtés egész művét még sokkal magasztosabbnak tünteti fel előttetek, a mélyebben kutató embert arra kényszeríti, hogy áhítattal telve hulljon térdre a Teremtés művének nagysága előtt!
Ekkor majd sohasem akar az ember rosszat. Örömmel ragadja majd meg a legjobb támaszt, ami megadatott neki: a szeretetet! A szeretetet az egész csodálatos Teremtés iránt, a szeretetet felebarátja iránt, hogy őt is elvezesse e gyönyörűség nagyszerűségéhez, ezen erő tudatosításához.